Ahhoz, hogy az ember írni tudjon bizonyos dolgokról, ami nagyban befolyásolta az életét, elég sok időnek kell eltelnie. Sokáig én is úgy voltam vele, hogy próbálgattam magamat összerakni abból az állapotból, amibe a sok éven át tartó idegbaj miatt kerültem. Együtt élni egy alkoholistával embert próbáló feladat. Együtt élni egy olyan alkoholistával, akit nagyon szeretünk, és attól a tudattól, hogy valami baja esik, szó szerint rosszullét fog el, iszonyú nagy lelki teher. Márpedig előbb vagy utóbb esik, nem is egyszer. Persze mire idáig jut az ügy, addigra már nagyon sok minden történik.
Egy kívülálló jóval előbb látja, hogy mennyire nagy a baj, már akkor tisztában van vele, amikor az alkoholista ember még javában ott tart - és ezt még viszonylag könnyedén elhiteti mondjuk a családjával is - hogy neki aztán nem lesz gondja a leszokással. Ilyenkor bármilyen a józan észre ható érv süket fülekre talál, és az a nagy probléma, hogy ez az az állapot, ami több évig elhúzódik. És ezek alatt az évek alatt jut el végül mindenki, aki rendszeresen és sokat iszik odáig, hogy keményen függővé válik. Ha így utólag belegondolok, akkoriban, mivel fogalmam sem volt arról, hogy hogyan működik ez az egész, nem tudtam például, hogy mennyire súlyos következményei lehetnek, mert soha nem volt dolgom ilyesmivel. Ott leragadtam én is, hogy kérjünk valami segítséget, ami azt hittem egy működő dolog, aztán felejtsük már végre el az egészet. Nyilvánvaló, hogy nem volt ez egy sima ügy, hiszen aki még nem gondolja azt, hogy neki erre szüksége van, az annyira azért nem díjazza ezt az ötletet. Amire aztán mégis közös nevezőre jutottunk, újabb hónapok teltek el, és természetesen a bevitt alkohol mennyiség ez idő alatt sem csökkent. Akkortájt az időm nagy részében nagyjából annyit éreztem, amit sok ezer ember érez jelen pillanatban is szerte a világban, hogy egy büdös alkesszel élek együtt, egy önző magának való semmirekellővel, aki egyáltalán nincs tekintettel másokra. Persze ez nekem is egy ambivalens érzés volt, eléggé ki is készített, mert mindemellett végig ott volt a szeretet, és ez a hozzátartozó részéről egy nagyon rossz párosítás a lelki egyensúly szempontjából. A lényeg az, hogy elérkezett a nap, amikor végre mind a ketten úgy gondoltuk, hogy ez így nem mehet tovább. Nekem, ez egy nagyon nagy dolog volt akkor, örültem, már amennyire képes voltam még rá, mert valamiért úgy gondoltam, hogy az egész döntés mögött ott vagyok én is, akit igenis jobban szeret, mint az italt. Azt, hogy ez miről szól valójában, nagyon sokára értettem csak meg, de ekkor még álmomban nem gondoltam, hogy a helyzetünk sokkal rosszabb lesz, mint amilyenben addig voltunk. Bizakodó voltam, és tudatlan, valószínű ezért hatott rám minden egyes kudarc iszonyú erővel. Amikor az első gyógyszer bekerült a képbe, hiába olvastam el a betegtájékoztatót, valahogy nem úgy fogja fel az ember leírva, főleg ha sose látott ilyent, mint amikor aztán élesben megy a dolog. Nem beszélve arról, hogy a túlzott remény nagyon nagy elvárást eredményez, és ezzel pont így voltam én is, a legkisebb gyanú esetén sokkal jobban kikészültem, mint a kezelés előtt bármikor. Pedig egyértelmű volt, hogy már csak nagyon kis mértékben volt jelen az alkohol, de jelen volt mégis, miután a gyógyszer azt tudta csak, amit. Nem fogtam fel azt, hogy nem egyik napról a másikra működik ez, és az, aki konkrétan benne van, és próbál kijönni belőle, tudja nagyon jól, hogy ez az elvárás létezik, és hogy mekkora. És ő az is aki még ha reménykedik is valamelyest a jobbulásban, azt már az elejétől látja, hogy ekkorának valószínűleg nem tud majd megfelelni. Itt következnek azok a hónapok, amikor a vele élők megint csak oda lyukadnak ki, hogy ő a büdös alkoholista, önző és semmirekellő, aki arra jó csak, hogy a másik vérét szívja. Pedig már azt se mondhatja, hogy nincs segítség, hiszen látta már az orvos, gyógyszert is kapott, mit akarhat még. Az orvosok természetesen nem azzal indítanak, hogy bocsánat, de mi sem látunk tisztán, csodát ne várjatok. Persze aztán elmondják ezt is, de semmiképpen sem a legelső találkozásnál. Nyilván nem azért, mert rosszat akarnak, viszont elég rosszul venné ki magát, ha mondjuk azzal kezdenék, hogy lehet, hogy gyógyszerfüggő leszel, az is lehet, hogy mindez az ital mellett, hogy a tudomány gyerekcipőben jár ebben a dologban stb. Ezzel nem segítenének, pedig ők is azt szeretnének. Így utólag azt látom, hogy a nagy akarás ebben a konkrét dologban nagy mértékben hátráltatja a gyógyulási folyamatot, legalábbis én addig egyáltalán nem láttam a fától az erdőt, amíg görcsösen csak a végeredményre koncentráltam. A türelem, ami elengedhetetlen kellék, belőlem teljes mértékben hiányzott, és bár a jó szándék vezérelt az első perctől fogva, most már tudom, hogy akkor ez sokkal többet ártott, mint használt. Hogy végül is valamennyire az idők során megértettem az alkoholizmus lényegét, az egyrészt azon is múlt, hogy azt már a legelején eldöntöttem, hogy akit én ennyire szeretek, nem hagyom, hogy kicsinálja magát, tehát érteni akartam. Meg természetesen az is sokat számított, hogy egy több évig tartó dologról van szó, ennyi idő alatt pedig a saját bőrén is sok mindent megtapasztal az ember ahhoz, hogy alapjaiban változzon meg a véleménye. Idáig persze el is kell jutni, és attól, hogy megértettem bizonyos dolgokat, még a probléma nem tűnt el, de annyi mindenképpen történt, hogy a kettőnk kapcsolatában bekövetkezett egy olyan változás, amit visszagondolva, egy fontos lépésnek tartok, mert onnantól kezdve nem egymással, hanem kizárólag az alkohollal háborúztunk.
