RivOtriL BisztrO

                                                                                                                  ..t már régen halottnak kéne lennie

Nem igazán szeretek magyarázkodni – és amúgy ez most sem az lesz -, csupán oszlatni szeretnék egy félreértést. Meglehet, hogy az első nekifutásra csalódni fognak bennem azok, akik ezen az oldalon keresnék a megoldást az alkoholizmusukkal való leszámoláshoz, akik esetleg azt feltételeznék, hogy én majd - a saját tapasztalataim alapján - tudok mondani itt valami olyan valóban működő módot is, ami legalább elindulni segít valamerre a kiút felé, de az az ember sajnos nem én vagyok. A holtbiztos módszert csak az anonim alkoholisták és a mindenféle gyülekezetek tudják. Én csak lehetőségeket ismerek, amik még engem, a mindenekkel szemben krónikusan szkeptikust is képesek voltak közelebb vinni (mégegyszer : közelebb...) a mindenki szerint lehetetlenhez – a meggyógyuláshoz.

Mindenféle keresőzések közben véletlenül futottam bele egy régebbi írásba index - van élet a gépszíjas ivás után , amelyben a szerző nagyon hangulatosan mesél az anonim alkoholisták egyik, öt évvel ezelőtti találkozójáról. Nagyszerű példájaként annak a korábbi állításomnak, hogy a média mennyire kritikátlanul fogad el mindent, amivel ezek a kétségtelenül jó szándékú, ám számomra kissé visszatetsző nyomulást produkáló anonimok valami rettentő átlátszóan próbálják bizonygatni a módszerük szinte kizárólagos hatékonyságát. Itt és most csak egy nagyon rövid részletet közölnék, szerintem nézzük a számokat, és lelkendezzünk a szerzővel együtt mi is, hogy ez milyen jó…

Ahhoz, hogy az ember írni tudjon bizonyos dolgokról, ami nagyban befolyásolta az életét, elég sok időnek kell eltelnie. Sokáig én is úgy voltam vele, hogy próbálgattam magamat összerakni abból az állapotból, amibe a sok éven át tartó idegbaj miatt kerültem. Együtt élni egy alkoholistával embert próbáló feladat. Együtt élni egy olyan alkoholistával, akit nagyon szeretünk, és attól a tudattól, hogy valami baja esik, szó szerint rosszullét fog el, iszonyú nagy lelki teher. Márpedig előbb vagy utóbb esik, nem is egyszer. Persze mire idáig jut az ügy, addigra már nagyon sok minden történik.

Az alkoholizmusról és a kezelési módszereiről sajnos túl sok jót nem lehet, vagy legalábbis én nem tudok írni. Gondolkoztam azon, hogy kellene valami olyan bejegyzés most már, ami bizakodásra adhatna okot, mert aki bajban van, annak inkább erre lenne szüksége, mint hogy folyton arról olvasson, hogy mi nem működik. Igazából a dolog lényege az, hogy vannak az alkoholisták, jó sokan, meg vannak a terápiák, nem olyan sokan. Ezeknek a sikere nagyban múlik azon, sőt megkockáztatom, hogy csak azon múlik, hogy milyen személyiségű, világlátású ember veszi igénybe. És ezen most nem azt értem, hogy az erős ember leszokik, a gyenge meg nem, és kész. Van az a pont, ami után az akaraterő már nem oszt, nem szoroz.

Mielőtt még elkezdhettem volna a tervezett Minnesota-modelles sorozatomat, az adatgyűjtés közben – véletlenül és kissé megkésve bár, de – beleszaladtam az alábbi írásba. A modellről alkotott véleményemet mondjuk egyáltalán nem tükrözi, viszont ezek után inkább most nem nagyon szeretném a döglött lovat rugdosni, úgyhogy szerintem egyelőre talán maradjunk is ennyiben… Habár nem tartom valószínűnek, hogy Petronella asszony csak úgy egyszerűen ennyiben hagyná ezt a dolgot, sőt akár még az is lehetséges, hogy azóta abból a bizonyos százból újabb hetven embert sikerült visszaterelnie a normális életbe… Valahol máshol.

Amikor valakiről kiderül, hogy szabadlábon ez a saját elhatározásból nem inni még az elvonási tünetek elviselését szolgáló, ambulánsan beszerzett gyógyszer segítségével sem működik, az ember viszont mindenképpen kiutat keres, még mielőtt végleg késő lenne, akkor a következő – elsőre elég riasztóan hangzó, viszont teljesen logikus - lépés az intézményes elvonókúra. Egyrészt a kórházi kezelésre jelentkező betegnek az ottléte alatt nyilván erősen korlátozottak a lehetőségei arra, hogy engedhessen a korábbi kísértéseknek, másrészt az orvos, illetve a személyzet által szigorúan ellenőrzött keretek között a megfelelő gyógyszereléssel másfél-két hét után jó eséllyel elmúlnak a kínzó tünetek, a szervezetéből addigra nagyjából kiürülnek a mérgek – szóval az ember végre valóban tiszta lehet. Ezek után azonban ezt az állapotot meg is kellene őriztetni vele valahogyan. A következőkben két, sokak által ismert kezelési módszerről szeretnék mesélni néhány olyan, általam (is) látott dolgot, amikkel valamiért amúgy nem nagyon szoktak foglalkozni a róluk szóló jelentésekben. Viszont amik miatt én a leghatásosabb jelzőt ezek esetében is csak feltételes módban használnám.

Alkoholista az az ember, aki

ugyanannyit iszik, mint mi,

csak nem szimpatikus…

(ismeretlen)

Az alkoholnak van egy felettébb különös tulajdonsága, általában nem azon az emberen látszik meg a hatása, aki megissza. A közértben mindig kiderül, hogy az ott vásárolt, ipari mennyiségű szesz fogyasztója többnyire a szomszéd bácsi vagy néni, aki évek óta járóképtelen, a nagyközönség számára pedig láthatatlan valaki, aki kénytelen a mellette lakóra támaszkodni, hogy hozzájusson a mindennapi betevőhöz.

Nehéz szembenézni azzal a ténnyel, hogy ami szerintünk eddig az elfogadható italozás kategóriájába tartozott, valójában az már javában alkoholizmus. Hogy ez kinél és mikor következik be, az sok mindentől függ. Elsősorban a szervezet tűrőképességétől. És ezen kívül nyilván a környezet tűrőképességétől is. Ha legalább ez a kettő eléri a kritikus pontot, ezután már viszonylag hamar jön a felismerés, hogy le kellene állni.  

Nagyjából három éve ismerem az anonim alkoholistákat, és hosszútávon valószínűleg mindenki számára nyilvánvalóvá válik majd, hogy a velük való hosszú és tartalmatlan kapcsolatom után nagyon komoly fenntartásaim vannak velük, illetve a tevékenységükkel szemben. Holott a mindenféle statisztikák szerinti eredményeik alapján a saját maguk-, valamint az ezen számítások alapján az általam ismert kívülállók szemében is az alkoholizmus elleni küzdelemben elvileg ők volnának a Bölcsek Kövének egyedüli hordozói… Szóval első nekifutásra arra gondoltam,hogy nézzük meg akkor ezeket a – szerintem tudománytalan, de legalább fantasztikus – eredményeket egy kicsit közelebbről..

az ember, akinek az orvostudomány mai állása szerint már régen halottnak kéne lennie

Az alkoholizmus az a betegség, amit sem a társadalom, sem az alkoholista környezete nem tolerál. Nagyon hosszú időnek kell eltelnie ahhoz is, hogy a beteg ember szembenézzen azzal, hogy amit eddig jókedvéből ivott, azt most már csak rossz kedvéből issza, és segítséget kérjen. Habár elméletileg nem gyógyítható, kezelésére többféle módszer és elmélet létezik, nem ritkán egymásnak homlokegyenest ellentmondó kísérletek, amik aztán a gyakorlatban vagy működnek, de többnyire inkább nem. Azok az emberek, akik vállalják a háborút az alkohollal szemben, egy hosszú és valószínűleg sorozatos kudarcokkal teli folyamat részesei lesznek, aminek a végén egyáltalán nem garantált a siker. És részesei lesznek azok az emberek is, akik hozzájuk tartoznak, mellettük állnak a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben is, és azok is, akik hozzájuk tartoznak, de egy idő után már nem képesek odaállni.

A legfontosabb és talán a legnehezebb feladat megérteni az alkoholista gondolkodás lényegét. Hogy a gyerekünk, a férjünk vagy a feleségünk, a testvérünk vagy a nagymamánk nem azért csinálja ezt velünk, mert feltett szándéka, hogy kikészítsen bennünket, tegyük hozzá, hogy ettől függetlenül azért ez mindig sikerülni fog neki.

Rengeteg ember él kilátástalannak tűnő helyzetben emiatt, az írásaim célja pontosan az lenne, hogy ha tenni nem is tudunk ellene, legalább próbáljuk megérteni, hogy mi és, hogy miért történik. Tanácsokat nem tudok és nem is akarok adni, mert minden ember és minden helyzet más, annyit tehetek csak, hogy megosztom a tapasztalataimat. És ha ezek után azok közül az emberek közül, akik egy idő után úgy érzik, hogy már nem képesek odaállni, csak egyetlen is közelebb kerül kicsit ahhoz, hogy elfogadja, hogy nem csak ő szenved attól az alkoholistától, hanem az az alkoholista is nagyjából (ha nem jobban – az ember, aki az orvostudomány mai állása szerint már régen halottnak kéne lennie megjegyzése) ugyanúgy szenved a saját alkoholizmusától – már megérte.