Nehéz szembenézni azzal a ténnyel, hogy ami szerintünk eddig az elfogadható italozás kategóriájába tartozott, valójában az már javában alkoholizmus. Hogy ez kinél és mikor következik be, az sok mindentől függ. Elsősorban a szervezet tűrőképességétől. És ezen kívül nyilván a környezet tűrőképességétől is. Ha legalább ez a kettő eléri a kritikus pontot, ezután már viszonylag hamar jön a felismerés, hogy le kellene állni.
Mire idáig elérkezik az ember, általában az élete nagyjából minden téren romokban hever, se munka, se barátok, a családtagjai is rosszul vannak tőle, és akkor ebből a siralmas helyzetből kellene felmutatni valamit. Ez pedig azért nem tűnik megoldhatatlan feladatnak, mert az alkoholista azzal a biztos tudattal iszik évekig, hogy ha nagyon muszáj volna, akkor bármikor abba tudná hagyni. Ez az első, és a legnagyobb tévedése, de semmiképpen sem az utolsó. A korábbi próbálkozásai valóban komoly reményre adhatnak okot, mert volt már olyan párszor, hogy sikerült egy-két órával később legurítani az aznapi elsőt, mint ami egyébként addig a szokása volt, sőt mi több egyszer már majdnem egy egész napot is kihagyott. Mindenféle nehézség nélkül. Tehát meggyőződése, hogy az egész csupán az elhatározás kérdése.
Amivel viszont nem számol az az, hogy az évek során az alkoholizmussal párhuzamosan olyan betegségei alakultak ki, mint például a depresszió, a szorongás, pánikrohamok jönnek, amik eddig csak azért nem tűntek fel neki, mert ezeket az ital egyszerűen eltakarta előle. Amikor végül úgy határoz, hogy most akkor már tényleg letenné a poharat, nagyon hamar ráébred, hogy sokkal nagyobb problémával áll szemben, mint azt valaha is gondolta volna. Az elvonási tünetekre lélekben már jó előre megpróbált felkészülni, mivel tisztában van azzal, hogy léteznek, korábban nyilván ideig-óráig már tapasztalta is. Arra, hogy az idő közben kialakult egyéb betegségek mennyivel (sokkal) nehezebbé teszik a dolgot, arra viszont nem. Ezzel együtt pedig már elég kicsi az esélye annak, hogy sikerül, ezért néhány nap után valószínűleg kudarcba is fullad az egész. Marad az ital, meg a lelkiismeret furdalás, meg a felismerés, hogy ezt az ellenfelet nem kellett volna ennyire lebecsülni.
Nyilvánvalóvá válik, hogy segítség nélkül nem nagyon fog menni, orvosra lesz szükség, aki egy-két recepttel valószínűleg megkönnyítheti az első, kritikus időszakot. A pszichiátrián a doktor pedig egyből a leghatékonyabb, és legbiztosabb módszert javasolja, ami jelen esetben szerinte az egyedüli célravezető lehet, hogy ne igyon semmit és soha többet. (Ez teljesen új megvilágításba helyezi a korábbiakat, máris érezzük, hogy értelme volt szakember segítségét kérni – az ember, akinek az orvostudomány mai állása szerint már régen halottnak kéne lennie megjegyzése) Mindamellett készségesen felírja az ilyenkor szokásos nyugtató, kedélyjavító, antidepresszáns gyógyszereket. Ezeknek viszont van egy olyan kellemetlen tulajdonságuk, hogy legkorábban, körülbelül három hét után kezdik el kifejteni a hatásukat, addig inkább csak felerősítik a már meglévő tüneteket, például a szorongást vagy a halálfélelmet, ráadásul szinte mindegyikre jellemző, hogy mellékhatásként fokozza az öngyilkosságra való hajlamot (!) is.
Igaz, hogy mindezeket az ennél jóval kevésbé kíméletlen formájukban is csupán rövid ideig tudta józanul elviselni, úgyhogy teljesen életszerűtlennek, irreális elvárásnak tűnik az a bizonyos három hét. A rosszullétek ugyanis menetrendszerűen megérkeznek, és mivel a gyógyszerek még nem dolgoznak, ezek után nem igazán kínálkozik más megoldás, mint hogy ezek mellé segítségül hívja a régi, jól bevált módszerét is, ami ráadásul azonnal hat. Az, hogy három hét után (nyilván és a fentiekből következően) nem tapasztal semmiféle áldásos hatást, innentől kezdve egyáltalán nem meglepetés, mint ahogy az sem, hogy az alkoholfüggősége mellé közben kialakult a gyógyszerfüggőség is.
Mivel az esetek többségében az elhatározástól számítva, ez az állapot viszonylag gyorsan bekövetkezik, joggal merül fel a kérdés, hogy ha az orvostudomány vállaltan homályos területnek véli az alkoholizmust, mint betegséget, van-e létjogosultsága annak a kezelési módnak (mármint a gyógyszerek elsődlegességének a terápiában), amitől a tapasztalatok szerint a betegek többségének állapota jelentősen leromlik. Nyilván vannak sikertörténetek is, habár számuk a statisztikai adatok szerint is elenyésző. (Azok is inkább csak az ijesztgetős gyógyszereket vállalók közül kerülnek ki – bővebben erről is később.) A lényeget tekintve elmondhatjuk, hogy jelenleg egy gyógyulni vágyó alkoholistának a hagyományos gyógyászatban nagyjából egyetlen választása lehet, a korábbi függősége helyett (rosszabb esetben mellett) a társadalmilag legalább elfogadott gyógyszerfüggés…
