Az alkoholizmusról és a kezelési módszereiről sajnos túl sok jót nem lehet, vagy legalábbis én nem tudok írni. Gondolkoztam azon, hogy kellene valami olyan bejegyzés most már, ami bizakodásra adhatna okot, mert aki bajban van, annak inkább erre lenne szüksége, mint hogy folyton arról olvasson, hogy mi nem működik. Igazából a dolog lényege az, hogy vannak az alkoholisták, jó sokan, meg vannak a terápiák, nem olyan sokan. Ezeknek a sikere nagyban múlik azon, sőt megkockáztatom, hogy csak azon múlik, hogy milyen személyiségű, világlátású ember veszi igénybe. És ezen most nem azt értem, hogy az erős ember leszokik, a gyenge meg nem, és kész. Van az a pont, ami után az akaraterő már nem oszt, nem szoroz.
Nyilván minden módszernek van valami alapja, amire aztán épül a gyógyítás folyamata, és az is egyértelmű, hogy lehet bármilyen tudománytalan, a nagy számok törvénye alapján, biztosan vannak olyanok, akiknél - ha nem is végleges, de bizonyos fokú - javulást eredményeznek. Mivel elég mélyen benne voltam a témában, sok mindent láttam és hallottam, ami alapján kijelenthetem, hogy vannak emberek, akik abbahagyják az ivást. Igaz kevesen, megközelítőleg sem annyian, mint az némelyik statisztikában látható, de a lényeg mégis az, hogy előfordul, és az ő esetükben szinte mindegy is mennyire tudományos vagy sem a mód amivel ezt elérték. Ami nem mindegy az az, hogy ezt az állapotot aztán hogyan tudják fenntartani.
Azoknál, akiket én ismerek és látom, hogy tényleg hónapok, vagy akár évek óta nem isznak semmit, a félelem a visszatartó erő.
Az egyik az újabb visszaeséstől és az attól való félelem, hogy a sokadik félrement próbálkozás után az ember ugyanabba a reménytelen állapotba kerülhet vissza, amikor a halál vágya - mint végső és végleges megoldás - mindennapos volt… És emiatt a félelem miatt vállalnak be sokan inkább egy másikat, ezt a visszaesést megakadályozandóan szedett, vagy szedetett gyógyszerek hatásától valót. Bár nem éppen humánus, de az egyik legbiztosabb módszer a leszokásra, illetve a józanság megőrzésére kétségtelenül ez.
Aztán ismerek olyan embert, aki azért nem iszik, mert az Isten haragjától tart. Természetesen a hit szívügye bárkinek, a gond csupán annyi, hogy nem mindegy, hogy valaki azért nem iszik, mert nem akar, mert nincsen rá szüksége, vagy pedig azért nem, mert bár nagyon tudna, de nem mer, tartván a felsőbb erő haragjától. Minden cinizmus nélkül állítom, hogy ahol megáll a tudomány, ott kezdődik az Isten. Számomra megdöbbentő volt, hogy amikor magam is kétségbeesve kerestem valami segítséget, lépten-nyomon egyházi alapítványokba botlottam, és ha időnként volt is valami első látásra bíztatónak tűnő dolog, előbb-utóbb mindig ide futott ki a lényeg. Hogy a gyógyszerek helyett a beteg ember azontúl az Isten segítségét kérje. Nem szeretném, ha úgy tűnne, hogy bármi bajom volna ezzel, hiszen rengeteg vallásos ember él a világban, akik nyilván könnyebben járják be ezt az utat, bár azt hozzá kell tenni, hogy ezeken a helyeken sem büszkélkedhetnek kimagasló eredményekkel. Én úgy látom, hogy aki fogékony az Isten nevében elkövetett agymosásra, annál elképzelhető, hogy sikeres lesz ez a típusú terápia, viszont mi történik azzal, aki szintén elveszítette a bizalmát a tudományban, ám egyszerűen megtéríthetetlen – bármennyire komoly cél érdekében kívánnák is ezt tőle?
Ezek az emberek előbb vagy utóbb a félelem egy teljesen más formájával találkoznak, amikor a szervezetük megelégeli az alkohollal való folyamatos küzdelmet, akut májkárosodást, hasnyálmirigy-gyulladást, gyomorfekélyt vagy például szívizom-gyulladást okozva. Egy igazán komoly rosszullét többnyire képes konkrét halálfélelmet kiváltani a betegből, aki a kórházi kezelése után kényszerből ugyan, viszont nagy valószínűséggel hosszú időre abba fogja hagyni az alkoholfogyasztást.
Mindenesetre az úgynevezett sikerült terápiák után marad az ember, aki lehet, hogy az alkoholizmusát talán leküzdötte, viszont egy életre megmarad (mert meg kell, hogy maradjon) benne ez a nyomasztó érzés. Sok minden lehet még belőle az életben, de boldog ember biztos, hogy nem.
Lényegében úgy áll a helyzet, hogy valóban vannak a sikertörténetek, és ez nagyon jó dolog, ha mondjuk annak az orvosnak, vagy szervezetnek, vagy alapítványnak a szemével nézzük, aki ezt így, vagy úgy elérte, és magáénak is érzi. Az igazi siker mégis az lenne, ha félelem nélkül érezné ezt annak az is, akiről a történet szól.
Ilyen embert sajnos személyesen nem ismerek, de nagyon bízom benne, hogy él valahol.
