Az alkoholizmus az a betegség, amit sem a társadalom, sem az alkoholista környezete nem tolerál. Nagyon hosszú időnek kell eltelnie ahhoz is, hogy a beteg ember szembenézzen azzal, hogy amit eddig jókedvéből ivott, azt most már csak rossz kedvéből issza, és segítséget kérjen. Habár elméletileg nem gyógyítható, kezelésére többféle módszer és elmélet létezik, nem ritkán egymásnak homlokegyenest ellentmondó kísérletek, amik aztán a gyakorlatban vagy működnek, de többnyire inkább nem. Azok az emberek, akik vállalják a háborút az alkohollal szemben, egy hosszú és valószínűleg sorozatos kudarcokkal teli folyamat részesei lesznek, aminek a végén egyáltalán nem garantált a siker. És részesei lesznek azok az emberek is, akik hozzájuk tartoznak, mellettük állnak a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben is, és azok is, akik hozzájuk tartoznak, de egy idő után már nem képesek odaállni.
A legfontosabb és talán a legnehezebb feladat megérteni az alkoholista gondolkodás lényegét. Hogy a gyerekünk, a férjünk vagy a feleségünk, a testvérünk vagy a nagymamánk nem azért csinálja ezt velünk, mert feltett szándéka, hogy kikészítsen bennünket, tegyük hozzá, hogy ettől függetlenül azért ez mindig sikerülni fog neki.
Rengeteg ember él kilátástalannak tűnő helyzetben emiatt, az írásaim célja pontosan az lenne, hogy ha tenni nem is tudunk ellene, legalább próbáljuk megérteni, hogy mi és, hogy miért történik. Tanácsokat nem tudok és nem is akarok adni, mert minden ember és minden helyzet más, annyit tehetek csak, hogy megosztom a tapasztalataimat. És ha ezek után azok közül az emberek közül, akik egy idő után úgy érzik, hogy már nem képesek odaállni, csak egyetlen is közelebb kerül kicsit ahhoz, hogy elfogadja, hogy nem csak ő szenved attól az alkoholistától, hanem az az alkoholista is nagyjából (ha nem jobban – az ember, aki az orvostudomány mai állása szerint már régen halottnak kéne lennie megjegyzése) ugyanúgy szenved a saját alkoholizmusától – már megérte.
